Drága Valikám!

Részben, önző módon, a saját lelkem könnyítése miatt, részben viszont azért írom ezt a bejegyzèst, hogy köszönetet tudjak mondani Neked.

Személyesen már nem lesz alkalmam ezt elmondani Neked. Nem tudom, hogy valaha fogunk-e még újra találkozni, de egy dolgot biztosan tudok: mindig emlékezni fogok Rád ès arra, hogy bár alig ismertük egymást, a legnehezebb időkben nyújtottunk támaszt egymásnak!

Együtt álltuk ki az élet legnagyobb próbáját. Együtt győztünk! Igen, győztünk! A betegség egy állapot, egy alattomos, kiszámíthatatlan valami, ami kiszolgáltatottá tesz és elvesz tőlünk mindent, amit ér. De a betegség sosem örök. Te, Valikám, már minden szenvedéstől mentesen, fájdalmak és a sajnálkozó tekintetek nélkül az angyalok országába kerültél. Örök lettél. Győztél!

Emlékszem amikor kórházba kerültem, a kétségbe esés és teljes tudatlanság közepette néhány nap elteltével Te költöztél be mellém szobatársamként. Nem tudom, hogy ezt tudod-e de hatalmas segítséget jelentettél Nekem. A közvetlen, kedves, feltétel nélküli hozzáállásod az emberekhez. Az, hogy bármi problémánk, örömünk adódott mindig meghallgattuk a másikat. Együtt beszéltük ki a rosszindulatú nővéreket és egymást vigasztaltuk a bizonytalanságban. Biztos vagyok abban, hogy nem véletlen, hogy mi ketten egymással ilyen hosszú időt töltöttünk el és a kettőnk között létrejött kapcsolat, nevezzük azt barátságnak, ismeretségnek, bárminek, nem veszett el a szobatársak váltogatása és a távolság miatt.

Akár a lányod is lehetnék, akár az anyukám is lehetnél. Mégis a korkülönbség ellenére olyan jól megértettük egymást.

Drága Valikám! Nincs még egy olyan ember, aki ilyen kitartással, talpraesettséggel és olyan büszkén viselte volna a betegséget, mint Te. Emlékszem sokszor beszéltünk erről, hogy sok ember hogyan képes hisztériázni és az önsajnálat bugyraiba fulladni az osztályon, és egyébként. Neked a betegségen kívül is egy egész világ súlya nyomta a vállad, mégis kitartottál.

Mostmár egy jobb helyen vagy. Az életedben megteremtettél mindent, sőt! Még többet is a családod számára, mint amire egy emberöltő képes. Legyél nagyon büszke magadra! Megcsináltad!

Mi akik még az élet útját tapossuk, mély, szorító fájdalommal vesszük tudomásul, hogy elmentél. Kérlek, hogy ne szomorúsággal, hanem elégedettséggel és örömmel nézz le a családodra. Mosolyogj és segítsd őket és minket, hogy a legalább olyan higgadtsággal és büszkeséggel élhessük az életünket, ahogyan Te.

Búcsúzik Tőled egykori szobatársad.

Nyugodj Békében!